[ Pobierz całość w formacie PDF ]
öt gyermekét, és lakásuk is ahol zsúfoltan élnek egy kis szobában, és a bú-
torok már-már a végüket járják példásan tiszta és rendben tartott.
Ez a riport késztethette Grünwald urat 1926 karácsonyán arra, hogy en-
nek a jóravaló asszonynak örömet szerezzen.
A papának szép, karakteres írása volt: Q valamikor papi iskolába járt, ám
mielQtt a harmadik gimnáziumból levizsgázott volna, meghalt az édesapja
és Qneki is mihamarabb kenyeret kellett keresnie. Amit tanult, abból azért
valamit megQrzött, és azt sajátosan kiforgatta, vagy éppen megszépítette,
megemberiesítette vagy a primitívségig leegyszerqsítette.
Leült a papa, és egy szép levélben megköszönte Grünwald úrnak, hogy
ilyen széppé tette családunkban karácsony ünnepét.
Jött a következQ karácsony. Szüleimet most is gondok nyomták, nincs
pénz ruhára, nincs pénz cipQre, pedig mindegyik gyerek kinQtte, elkoptatta
már a régit. Nincs pénz se házbérre, se tüzelQre, se arra, hogy legalább ka-
rácsonykor úgy lakhassanak jól, hogy ne kelljen folyton arra gondolni, mi
mennyibe kerül, és mikor tudom majd megfizetni, amit felírattam a fqsze-
resnél, hentesnél.
Egyszer csak furcsa zaj hallatszott a konyhaajtó felQl.
64
A mama most már rögtön tudta, hogy ez kopogtatás, és szívdobogva vár-
ta, hogy megint Qk jöttek-e.
Pk jöttek.
Ugyanaz a két asszony ugyanolyan dagadt kosár két fülét fogta, ugyanaz
a két fiú jött utánuk, két ládában sok csomagocskával.
A gyerekek a játékokhoz rohantak, a mama a ruhamqket adta tovább
nagy boldogan, hogy minél hamarabb megnézhesse, hogy illik a lányára ez
meg az meg még a harmadik, negyedik ruha, és a fiai az új öltönyben ho-
gyan feszítenek.
A papa a köszönQlevéllel volt elfoglalva hosszú fogalmazványt alkotott,
kicirkalmazott betqkkel , ki tudja, lesz-e még az életben alkalma rá, hogy
fogalmazási és szépírási képességét csillogtathassa.
De Grünwaldék a következQ évben is gondoltak ránk, és utána is tizen-
hat évig!!! minden karácsonykor. Közben mi számtalanszor költözköd-
tünk, de Grünwaldék mindig megtudták, hol lakunk, hogy ebben meg ab-
ban meg mindegyik utcában megörvendeztethessék a mamát karácsonykor.
A mama közben megQszült, a papa megpocakosodott, a gyerekek megnyúl-
tak, de hogy, hogy nem az ajándékruhák széle-hossza valahogy mindig
szinkronban volt a mi méreteink alakulásával.
1942-ben én Erdélyben a 24-es székely honvéd határvadász zászlóaljnál vol-
tam katona. Karácsonykor is csak annyi idQt kaptam, hogy hosszú vonato-
zás után másfél órát tölthessek a családommal. Aztán vissza a pokolba.
Mert kegyetlen soruk volt Erdélyben a magyar katonáknak. A kemény
munka mellett sovány, pocsék ételt öntöttek a csajkába: bablevesnek mond-
ták, csak bab nem volt benne. Olyan éhesek voltunk, hogy gyalogsági ásó-
val ástuk ki a talajból a murokot (a marharépát), köpenyünkkel letöröltük,
de még így is csikorgott, ropogott a mocskos föld a fogaink között. Úgy-
hogy semmire se vágytam jobban, mint hogy jóllakhassak. Alig maradt már
idQm, indulni kellett, de olyan éhes voltam, hogy szorongva mert váratla-
nul jöttem haza megkérdeztem: mama, van itthon valami?
A mama bólintott, a sparhelthez sietett, és meggyújtotta gyufával a lán-
got egy nagy fazék alatt. Valami fQzelékfélét vártam, mi másra számíthattam
volna a háborús idQk közepén?
És mit tett elém a mama, büszkén, boldogan a szeme huncutul csillo-
gott, amit nem szoktam meg nála, de most azt mondta a szeme: Na, fiam,
erre ugye nem számítottál?
65
Mákos tésztát hozott! Amit egész életemben a legjobban szerettem. Egy
mélytányért púposan megtöltött az a finomság. És a mák nem úgy volt rajta,
mint máskor mikor a mákszemek messzirQl köszöngettek egymásnak ,
nem. Ezen a tésztán egészen feltornyosult a mák. Kéjjel burkoltam be, és&
Van még, mama? Volt. Az a tányér is hamar kiüresedett.
Már elköszöntem volna, de a papa azt mondta, várj még egy percet, fiam.
Jó lesz ez az útra, jó meleg. És kivett a szekrénybQl egy álomszép, tiszta gyap-
jú pulóvert. Felvettem. Istenien áll csodálkoztak mindannyian , és ezt
mondta a tükör is, amibe futólag belenéztem.
A Grünwald úrtól& mondta a papa , és láttam, hogy a testvéreim is
jól ki vannak stafírozva. Fiam, talán ez volt az utolsó sóhajtott aztán.
Tudod, a törvények&
Nem tudtuk meg soha, hogy mi történt velük. De mégis jelt adtak ma-
gukról. Szomorú jelt. Mert többet soha senki nem kopogtatott be nálunk
karácsonykor a konyhaajtón.
66
Milán, mibQl?
A mi körünkben a felnQtt férfiaknak de a nQknek is, már akinek volt ráérQ
ideje legfQbb szórakozásuk a lovi volt.
Lovira járt hétrQl hétre az apám, a bátyám, az ikertestvérem a papa ba-
rátai is egytQl egyig lovisták voltak, de a szomszédság jó része is ebbe volt
beleszédülve.
A házban még a gyerekek is betéve tudták, hogy szerdán és szombaton
ügetQ, csütörtökön és vasárnap galopp, és a galopp-pályán zsoké üli meg a
lovat, míg az ügetQn kétkerekq kocsi elQtt fut a paci, és a hajtó buzizza Qt,
hogy jobban, és még jobban szedje a lábát.
IdQnként mi is családostól vonultunk ki a Kerepesi útra vagy az ügetQre.
A gyerekek nagy szabadságot élvezhettek ott. Senki se minket egzecí-
roztatott, mindenki a lovakat bqvölte a szemével, és csak bámultuk a pa-
pát, hogy micsoda hangja van, mikor egy bizonyos ló nekiveselkedve fut el
elQttünk, és Q magafeledten csak a paci nevét ordibálja, aztán egy másik ló
nevét, majd egy harmadikét. Mikor pedig a lovak célhoz érnek, hol rohan a
kasszához, és a nyereményt lobogtatva jön vissza a helyére, hol meg fancsali
arcot vág, semmilyen lónevet nem kiabál be, mert elment a pénz, nincs mi-
bQl fogadnia.
De akkor se mondta nekünk, hogy gyerekek, haza. Maga a verseny is él-
vezetet adott. Mi pedig akármeddig ott maradtunk volna.
Egy napon a papa széles jókedvvel jött haza, mondott valamit németül,
amitQl a mama sírva fakadt. Nem tudtam, hogy miért. Csak évekkel késQbb
mesélte el apám a bátyámnak, a bátyám pedig nekem, mi volt az, amiért a
mama sírt és nevetett egyszerre. [ Pobierz caÅ‚ość w formacie PDF ]
zanotowane.pl doc.pisz.pl pdf.pisz.pl szamanka888.keep.pl
öt gyermekét, és lakásuk is ahol zsúfoltan élnek egy kis szobában, és a bú-
torok már-már a végüket járják példásan tiszta és rendben tartott.
Ez a riport késztethette Grünwald urat 1926 karácsonyán arra, hogy en-
nek a jóravaló asszonynak örömet szerezzen.
A papának szép, karakteres írása volt: Q valamikor papi iskolába járt, ám
mielQtt a harmadik gimnáziumból levizsgázott volna, meghalt az édesapja
és Qneki is mihamarabb kenyeret kellett keresnie. Amit tanult, abból azért
valamit megQrzött, és azt sajátosan kiforgatta, vagy éppen megszépítette,
megemberiesítette vagy a primitívségig leegyszerqsítette.
Leült a papa, és egy szép levélben megköszönte Grünwald úrnak, hogy
ilyen széppé tette családunkban karácsony ünnepét.
Jött a következQ karácsony. Szüleimet most is gondok nyomták, nincs
pénz ruhára, nincs pénz cipQre, pedig mindegyik gyerek kinQtte, elkoptatta
már a régit. Nincs pénz se házbérre, se tüzelQre, se arra, hogy legalább ka-
rácsonykor úgy lakhassanak jól, hogy ne kelljen folyton arra gondolni, mi
mennyibe kerül, és mikor tudom majd megfizetni, amit felírattam a fqsze-
resnél, hentesnél.
Egyszer csak furcsa zaj hallatszott a konyhaajtó felQl.
64
A mama most már rögtön tudta, hogy ez kopogtatás, és szívdobogva vár-
ta, hogy megint Qk jöttek-e.
Pk jöttek.
Ugyanaz a két asszony ugyanolyan dagadt kosár két fülét fogta, ugyanaz
a két fiú jött utánuk, két ládában sok csomagocskával.
A gyerekek a játékokhoz rohantak, a mama a ruhamqket adta tovább
nagy boldogan, hogy minél hamarabb megnézhesse, hogy illik a lányára ez
meg az meg még a harmadik, negyedik ruha, és a fiai az új öltönyben ho-
gyan feszítenek.
A papa a köszönQlevéllel volt elfoglalva hosszú fogalmazványt alkotott,
kicirkalmazott betqkkel , ki tudja, lesz-e még az életben alkalma rá, hogy
fogalmazási és szépírási képességét csillogtathassa.
De Grünwaldék a következQ évben is gondoltak ránk, és utána is tizen-
hat évig!!! minden karácsonykor. Közben mi számtalanszor költözköd-
tünk, de Grünwaldék mindig megtudták, hol lakunk, hogy ebben meg ab-
ban meg mindegyik utcában megörvendeztethessék a mamát karácsonykor.
A mama közben megQszült, a papa megpocakosodott, a gyerekek megnyúl-
tak, de hogy, hogy nem az ajándékruhák széle-hossza valahogy mindig
szinkronban volt a mi méreteink alakulásával.
1942-ben én Erdélyben a 24-es székely honvéd határvadász zászlóaljnál vol-
tam katona. Karácsonykor is csak annyi idQt kaptam, hogy hosszú vonato-
zás után másfél órát tölthessek a családommal. Aztán vissza a pokolba.
Mert kegyetlen soruk volt Erdélyben a magyar katonáknak. A kemény
munka mellett sovány, pocsék ételt öntöttek a csajkába: bablevesnek mond-
ták, csak bab nem volt benne. Olyan éhesek voltunk, hogy gyalogsági ásó-
val ástuk ki a talajból a murokot (a marharépát), köpenyünkkel letöröltük,
de még így is csikorgott, ropogott a mocskos föld a fogaink között. Úgy-
hogy semmire se vágytam jobban, mint hogy jóllakhassak. Alig maradt már
idQm, indulni kellett, de olyan éhes voltam, hogy szorongva mert váratla-
nul jöttem haza megkérdeztem: mama, van itthon valami?
A mama bólintott, a sparhelthez sietett, és meggyújtotta gyufával a lán-
got egy nagy fazék alatt. Valami fQzelékfélét vártam, mi másra számíthattam
volna a háborús idQk közepén?
És mit tett elém a mama, büszkén, boldogan a szeme huncutul csillo-
gott, amit nem szoktam meg nála, de most azt mondta a szeme: Na, fiam,
erre ugye nem számítottál?
65
Mákos tésztát hozott! Amit egész életemben a legjobban szerettem. Egy
mélytányért púposan megtöltött az a finomság. És a mák nem úgy volt rajta,
mint máskor mikor a mákszemek messzirQl köszöngettek egymásnak ,
nem. Ezen a tésztán egészen feltornyosult a mák. Kéjjel burkoltam be, és&
Van még, mama? Volt. Az a tányér is hamar kiüresedett.
Már elköszöntem volna, de a papa azt mondta, várj még egy percet, fiam.
Jó lesz ez az útra, jó meleg. És kivett a szekrénybQl egy álomszép, tiszta gyap-
jú pulóvert. Felvettem. Istenien áll csodálkoztak mindannyian , és ezt
mondta a tükör is, amibe futólag belenéztem.
A Grünwald úrtól& mondta a papa , és láttam, hogy a testvéreim is
jól ki vannak stafírozva. Fiam, talán ez volt az utolsó sóhajtott aztán.
Tudod, a törvények&
Nem tudtuk meg soha, hogy mi történt velük. De mégis jelt adtak ma-
gukról. Szomorú jelt. Mert többet soha senki nem kopogtatott be nálunk
karácsonykor a konyhaajtón.
66
Milán, mibQl?
A mi körünkben a felnQtt férfiaknak de a nQknek is, már akinek volt ráérQ
ideje legfQbb szórakozásuk a lovi volt.
Lovira járt hétrQl hétre az apám, a bátyám, az ikertestvérem a papa ba-
rátai is egytQl egyig lovisták voltak, de a szomszédság jó része is ebbe volt
beleszédülve.
A házban még a gyerekek is betéve tudták, hogy szerdán és szombaton
ügetQ, csütörtökön és vasárnap galopp, és a galopp-pályán zsoké üli meg a
lovat, míg az ügetQn kétkerekq kocsi elQtt fut a paci, és a hajtó buzizza Qt,
hogy jobban, és még jobban szedje a lábát.
IdQnként mi is családostól vonultunk ki a Kerepesi útra vagy az ügetQre.
A gyerekek nagy szabadságot élvezhettek ott. Senki se minket egzecí-
roztatott, mindenki a lovakat bqvölte a szemével, és csak bámultuk a pa-
pát, hogy micsoda hangja van, mikor egy bizonyos ló nekiveselkedve fut el
elQttünk, és Q magafeledten csak a paci nevét ordibálja, aztán egy másik ló
nevét, majd egy harmadikét. Mikor pedig a lovak célhoz érnek, hol rohan a
kasszához, és a nyereményt lobogtatva jön vissza a helyére, hol meg fancsali
arcot vág, semmilyen lónevet nem kiabál be, mert elment a pénz, nincs mi-
bQl fogadnia.
De akkor se mondta nekünk, hogy gyerekek, haza. Maga a verseny is él-
vezetet adott. Mi pedig akármeddig ott maradtunk volna.
Egy napon a papa széles jókedvvel jött haza, mondott valamit németül,
amitQl a mama sírva fakadt. Nem tudtam, hogy miért. Csak évekkel késQbb
mesélte el apám a bátyámnak, a bátyám pedig nekem, mi volt az, amiért a
mama sírt és nevetett egyszerre. [ Pobierz caÅ‚ość w formacie PDF ]